Ha annyi mindent
megtennénk, amit megtehetünk; és ha megtehetnénk azt, amit megtennénk, talán
kevésbé lenne jelen az állandó szorongás az életünkben. Persze itt nem a megvalósíthatatlan ideákkal, vagy a ,,váltsd valóra az álmaid"
közhelyekkel szeretném fiktív magasságokba emelni ezt a cikket; hanem
egyszerűen azt a hétköznapi jelenséget közelíteném, amiről megannyi
eszmefuttatást olvashatunk végtelenített oldalról megvizsgálva, és számtalan
módon kivesézve.
A legnagyobb kérdés itt az, hogy miért is félünk? Mitől félünk? Mi gátol meg
minket abban, hogy őszintén kiteljesedjen az a személyiség, ami ott van bennünk
születésünk óta, ami az évek alatt formálódott, változott, és most itt lenne a
lehetőség, hogy felszínre törjön. De mi rettegünk attól, hogy valakinek ez nem
tetszik; és megvető pillantásokat kapunk egy olyan ember személyiségéért, aki
mi vagyunk, mi lettünk. Félünk a közösség elutasításától. Viszont ha
belegondolunk, ez a közösség emberekből áll, akik szintén félnek a közösség
elutasításától. Akkor hol is vagyunk? Egy magunk által teremtett közösségtől
félünk, amelynek mi magunk vagyunk az alkotóelemei.
Annyi mindent megtehetnénk, olyan sokfélék lehetnénk, és vagyunk is, de ezzel
az oldalunkkal élünk? Vagy egy elfogadott személyiséget öltünk fel, ami gyenge
hasonmása az eredetinek? Ha nem az utóbbi lenne a válasz, akkor az
eszmefuttatást el se kezdtem volna, és a betűk helyén üres fehér lap lenne...
Összegezve annyi a dolog, hogy vagyunk mi, létezünk egy közösségben, a közösség
elvár, mi félünk, ezáltal teljesítünk. Tehát szorongunk.
Aztán jön a következő tárgya a félelemnek. Miért nem vagyok olyan, mint xy? ,,Ő
jobb, mint én, ő boldogabb, mint én, ő tehetségesebb, mint én." Igen, az
életünk során sok olyan emberrel találkozunk, akik jobbak nálunk valamilyen
téren. Erre a megoldás egyszerűen elfogadni, hogy ez ilyen. Nem lehetünk mi a
legjobbak és a legtehetségesebbek, ahogy az az ember sem lehet a legjobb és a
legtehetségesebb, aki ezen a téren a szorongás tárgyaként szolgál. Elégedettnek
lenni nem azt jelenti, hogy azt mondjuk maguknak, hogy csak akkor bírjuk majd
magunkat, ha elérjük az elérhetetlen vagy elérhető vágyainkat.
A kis önbecsülés-kitérő után, amit lezárásként is szántam - ugyanis mi mással
lehetne lezárni egy lélekről és személyiségről szóló irományt -, hozzátenném,
hogy semmi világmegváltó szándékot nem rejtettem el a gondolataim között;
egyszerűen azt az életfilozófiát próbáltam átadni, amivel én is jó ideje élek,
a közösség tagjaként, a saját értékrendemet követve, ezzel billegő egyensúlyt
hozva az én és a külvilág között.
Terjéki
Viktória
