Sohanapján kiskedden (vers)

Ez egy eleve halva született ötlet.
Egy eleven kontra holt sirám,
melyben én vagyok a sarlatán,
mert a bőrt, mit belülről
a bűn iránti vágy mart,
levetném.

Ez egy merengés, egy búcsúima,
egy megbocsátó elengedés,
melyben a "ne haragudj" is a saját hangomon,
nekem szól,
hisz én voltam az áldozat,
és az élet a halottkém.

Amit tettél: véletlen,
de legalábbis baleset, hibáztatni ezért
- kihűlt torkom szavát adja - senki se fog.
Mi előállt: veszély, riadó, szükségállapot,
s mert ellenállni nem tudtam,
az "elkövető" billogot is nyugodtan rám lehet égetni,
aztán ha nem merek így élni - magánügy.

Lehettem volna, persze, rafináltabb,
hátha a hazárdjáték jobb lapot ad,
de hát tehetek-e róla:
én tettem rossz lóra!
Az órám is ütött, mert harangoznak,
fülemben dübörög a nászinduló,
de a szívem legalább ragyog, mint a nap!
Ugye?
Kinek a kaotikus pap,
kinek a szertelen apáca.

Kaptam is olykor dicséretet,
de én kérek bocsánatot - megint! -
mindennek van ára,
és leginkább határa.
A bensőmben kataton
lüktető kis szerkezet is egyetért:
ha kevés a szeretet, nem megyek ölre,
mert hitem elszáll porrá őrölve.

A hírem legalább sértetlen:
nem küldtél jeleket,
elmaradt a sírós drámai jelenet,
s én nem tettem egyebet, csak vártam.

Mert tudom: csak te vagy az oka,
hogy már nem akarok
kötöttséget, biztonságot,
boldogságot és reményt,
csak hogy porig égessen a hiány

vagy a szenvedély.

Sólyom Lili